A kézilabda egy labdajáték, amelyet két 7 tagú csapat (hat mezőnyjátékos és egy kapus) játszik egymás ellen. Az a csapat nyer, amelyik többször tudja az ellenfél kapujába juttatni a rendelkezésre álló játékidő (60 perc) alatt a labdát.

Egy kézilabda-mérkőzés két 30 perces félidőből áll, amelyet egy 10 perces szünet választ el. Utánpótlás-meccsek esetében a játékidő rövidebb lehet.

A kézilabdát általában fedett csarnokban játsszák, de létezik egy másik fajtája is a sportágnak, amelyet a szabadban játszanak. Egyre kedveltebb a strandkézilabda nevű változata is. A szivacskézilabdát főleg a fiatal kézilabdázók játsszák, a kézilabdáéhoz hasonló szabályokkal, csak könnyebb labdával, és kisebb játékterületen.

Története

A kézilabdázás alapmozgásai – futás, ugrás, dobás –, mint a létfenntartás eszközei, az emberré válással párhuzamosan indultak a fejlődésnek. Az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején a torna volt a kor domináns sportága. Új mozgásforma kellett, amely szakít a torna kötött szabályaival, élvezetes, szórakoztató, nők is játszhatják, illetve a túlságosan eldurvult labdarúgásnál és a rugby-nél „finomabb”.

Hozzávetőlegesen a századforduló környékén, három, egymáshoz meglehetősen hasonló játék fejlődött ki:

• haandbold,
• torball,
• hazena.

Ezek a játékok a mai kézilabdázás közvetlen elődjeinek tekinthetőek.

Haandbold 

A játék alapötlete Holger Nielson dán iskolamester nevéhez fűződik, aki a túl sok betört ablakot okozó futball helyett igyekezett tanítványai számára egy másik labdajátékot kitalálni. A labda pontosabb továbbítására ezért a lábuk helyett a kezüket kezdték el használni a játékosok, és a kezdeti kísérletezés olyan sikeresnek bizonyult, hogy az új játék hamarosan teret hódított Dániában.

Torball 

A játék egyik németországi úttörője az a Hermann Bachmann volt, akinek nevéhez a játék szabályainak összeállítása, majd a részletes leírása fűződik. A 40×20 méteres játéktéren, a 4 méter sugarú kapuelőtérrel űzött játék sok hasonlóságot mutat a mai kézilabdázással, és Németországban sok hódolót nyert meg a sportág ügyének.

Hazena 

A Václav Karas és Antonin Kristof által megalkotott játék Prágában debütált először, a közvélemény teljes megelégedésére. A pálya mérete (48×32 méter), a kapuelőtér alakja (6 méter sugarú félkörív), a kapu mérete (2×2,4 méter) és a játékidő (2×25 perc) már sok hasonlóságot mutat a kézilabdázás mai paramétereivel. A játékteret azonban három egyenlő harmadra osztották, behatárolva a hátvédek, a középpályások, illetve a csatárok mozgáskörzetét, a kapusok pedig nem hagyhatták el saját kapuelőterüket.

Ez a három kezdetleges kézilabdajáték jelentős népszerűségre tett szert Európában, amit a tornák és mérkőzések egyre növekvő száma is bizonyít. Mivel azonban mindhárom játékot különböző szabályok szerint játszották, nagyobb szabású nemzetközi tornák szervezése állandóan akadályokba ütközött. Ezért szükségessé vált a szabályok egyesítése, amelyet a német Karl Schelenz vállalt fel, és az új játékszabályok 1917-ben, Berlinben láttak napvilágot.

Nagypályás kézilabda 

Ez lett az új játék neve, amit 11–11 játékossal futballpályán kezdtek el játszani a sportág hódolói, és évtizedeken keresztül a sportág elfogadott versenyzési formájává vált, amelynek a népszerűsége egyre növekedett.

Először a Nemzetközi Atlétikai Szövetség karolta fel a „labdajátékokat” szövetségi szinten, és albizottságot hozott létre, majd 1928-ban Amszterdamban megalakult a Nemzetközi Amatőr Kézilabda Szövetség (IAHF). 1936-ban Berlinben a nagypályás kézilabdázás az olimpiai programban is szerepelt. A háborús időszak viszont visszavetette a kézilabdázás fejlődését, és csak 1946-ban, Koppenhágában alakult újjá a Nemzetközi Kézilabda Szövetség. Székhelye 1950 óta Basel (Svájc).

Kispályás kézilabda 

A kézilabdázás első formájaként a kispályás játék jelent meg, de az 1920-as évektől inkább a nagypályás játék volt az uralkodó. Az észak-európai országok jelentős részében az időjárás viszontagságai jelentősen csökkentették a játéklehetőségeket (elsősorban Svédországban), ezért főleg teremben folyt a játék, így ők nagypályás játékot gyakorlatilag nem igazán játszottak, sőt ezekben az országokban a kézilabdázás teremsportként vert gyökeret.

Jelentős változást az 1950–60-as évek hoztak: a kispályás kézilabda a maga sebességével, változatosságával és lüktető ritmusával fokozatosan háttérbe szorította a lassúbb nagypályás kézilabdázást. Az 1969-re tervezett nagypályás világbajnokságot érdeklődés hiánya miatt már nem is rendezték meg.

1966 után már csak kispályás mérkőzéseket rendeztek, a nagypályás kézilabdázás nemzetközileg megszűnt. Az újabb mérföldkő 1972: a férfi kézilabda újra bemutatkozhatott az olimpián, Münchenben. 1976-ban aztán a következő olimpián, Montrealban már a női csapatok is lehetőséget kaptak a versengésre, és az olimpiai tornák mindkét nem számára a sportág kiemelt fontosságú eseményévé léptek elő.

Az 1980-as években a kézilabdázást az egyre növekvő népszerűség, a szabályok megszilárdulása, a sportág megerősödése és technikai-taktikai repertoárjának látványos fejlődése jellemezte. A kilencvenes évekre a kézilabdázás az egyik legnépszerűbb sportággá nőtte ki magát. 1994-től Kézilabda-Európa-bajnokságokat is rendeznek. A 2000-es évek elején megjelent a strandkézilabda.

Napjainkban már jóval száz fölé emelkedett a tagországok száma, és összesen több mint tízmillió játékos űzi versenyszerűen a kézilabdát. Hazánkban is az egyik legnépszerűbb sportágnak számít. Az előző évtizedekben meghatározó szerepet játszó európai országok mellett ázsiai, afrikai, amerikai, sőt óceániai országokban is rohamosan fejlődik, népszerűsödik a játék. A világbajnokságokon 24 válogatott vehet részt.

Alapszabályok 

Játéktér:

kézilabdát 40×20 méteres, téglalap alakú játékterületen játsszák, amelyhez hozzátartozik még az oldalvonalak mentén 1 méteres, az alapvonal mögött 2 méteres biztonsági sáv.

• Kapuelőtér: A két kapu előtt található folyamatos vonallal körülvett rész. Ezt a vonalat a kapuktól 6 méterre húzzák meg. Itt csak a kapus tartózkodhat, az itt lévő labda az övé. Kidobást kivéve a levegőben lévő labda megjátszható. Mezőnyjátékos belépéséért szabaddobás, kiállítás vagy büntető is járhat. Egyes esetekben büntetlen marad.
• Szaggatott szabaddobási vonal: Minden pontja a kaputól 9 méterre, a kapuelőtér-vonaltól 3 méterre van felfestve.
• Büntetődobó-vonal: A kaputól 7 méterre található, innen dobják a játékosok a büntetőket. Párhuzamos a gólvonallal.
• Gólvonal: A két kapufa mögött van, párhuzamos a büntetődobó-vonallal. Ha ezen szabályosan áthalad a labda, azt gólnak kell tekinteni.
• Kapus-határvonal: 15 centiméter hosszú, a kapu előtt 4 méterrel van.
• Középvonal: A pályát két egyenlő területű térfélre osztja, a két oldalvonal felezőpontjának összekötésével.
• Oldalvonal : A pálya hosszabb oldala.
• Cserevonal: Az oldalvonalra merőleges, a zsűriasztal és a kispad között található. Itt kell cserélni.

Játékidő

Egy felnőtt mérkőzés rendes játékideje 2×30 perc, 10 perc szünettel. Hosszabbítás esetén 2×5 perc. A fiatalabb korosztályú csapatok rövidebb meccseket vívnak: 8–12 év: 2×15 perc, 12–16 év: 2×25 perc.

A kézilabdában egy sajátos módszert követve mérik a játékidőt: az óra a játékmegszakítások (pl. szabálytalanság megítélése, gól utáni középkezdés stb.) alatt is megy, azonban ha a játék várhatóan hosszabb ideig áll (pl. sérülést követő ápolás miatt), akkor a játékvezetőknek lehetőségük van az órát erre az időszakra megállítani. A játékidő lejárta szigorúan értelmezendő: az utolsó másodperc leteltekor a mérkőzés befejeződött, a játékvezetőknek ezt követően esetleges hosszabbítás engedélyezésére nincs módjuk. A még játékidőben ellőtt, de a kapuba csak a játékidő letelte után beérkező lövés – ellentétben a kosárlabdával – nem minősül érvényes találatnak, ehhez az kell, hogy a labda még a játékidő letelte előtt áthaladjon a gólvonalon. Amennyiben azonban még a játékidőn belül szabaddobást vagy büntetődobást ítélnek a játékvezetők, de a mérkőzésből (vagy a félidőből) már olyan kevés idő van hátra, hogy a megítélt dobást az alatt nem végzik el, akkor az elvégezhető a játékidőn túl is (ún. időntúli szabaddobás vagy büntetődobás). Ilyen esetben a labdát közvetlenül kapura kell lőni, annak átadására, vagy az esetlegesen a kapusról, kapufáról kipattanó labda újbóli megjátszására már nincs mód, de a kapusról vagy a kapufáról a kapuba pattanó labda érvényes gólt jelent.

Bizonyos esetekben, például kupameccseken, a mérkőzés nem végződhet döntetlenre, a meccsnek az egyik fél győzelmével és a másik vereségével kell végződnie. Ilyenkor, ha a rendes játékidő után mégis döntetlenre állnának a csapatok, akkor öt perc szünetet követően 2×5 perc hosszabbítás következik, egy perces félidei szünettel. Ha ezután is döntetlen az állás, akkor öt perc szünetet követően újabb 2×5 perces ráadás következik, ugyanúgy egy perces szünettel a félidőben. Ha ezután is döntetlen lenne az állás, akkor büntetőlövések következnek. A csapatok ilyenkor 5–5 hétméterest végeznek el, felváltva egymás után, majd az nyer, aki többet értékesített belőlük. Előfordulhat azonban, hogy még ekkor is döntetlenre állnak az ellenfelek. Ekkor egyesével felváltva lövik a büntetőket addíg, amíg az egyik csapat belövi, a másik pedig nem. Egyes versenyeken a kiírás rendelkezhet úgy is, hogy a rendes játékidő letelte után egyből hétméteresdobások következnek, hosszabbítás nincs.

Oldal: Kézilabda története :)
Kézilabda <3<3<3 - © 2008 - 2024 - kezilabdasok.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat